Történet az elvesztett kreativitás megtalálásáról

Sajnos azt tapasztalom, hogy az emberek jelentős része felnőttkorára valahogy elfelejti használni a kreativitását. Valamiért az él a fejekben, hogy a kreativitás kizárólag a művészeté és ha nem vagyunk minimum Vincent van Gogh szintjén a festészeti tudományunkat illetően akkor már nem érdemes ezekkel a dolgokkal foglalkozni.

Ez téves gondolat és át kellene programozni az agyunkat. Persze tudom, hogy már az általános iskolában is azzal feszélyeznek minket, hogy ki mennyire tudja szépen lemásolni a tanítónéni által elénk tett házikót vagy képet és abszolút nem hagynak teret a szabad alkotásnak. Jómagam is ettől szenvedtem kezdettől fogva, a rajztanár szerintem a haját tépte, amikor meglátta a rajzaimat, a szabványbetűkről már ne is beszéljünk.

Most komolyan, óvodás koromban egy almát nem tudtam rendesen lerajzolni. Így aztán eldőlt, hogy belőlem bizony nem lesz grafikus, én inkább olyan elméleti ember vagyok, akinek nagyon jó a memóriája és gyorsan tanul, a rajzceruza közelébe pedig csak végszükség esetén menjek.

Szóval így tengettem iskolás éveimet, a rajz jegyeim nem voltak túl fényesek, pedig nagyon szívesen megtanultam volna, de sajnos erre senki nem vállalkozott az iskolában. A könnyebb utat választották, jól van jó lesz hármas, nagyon jó napokon na egy négyes alá.

Gondolom sokan közületek ugyanerről tudnának beszámolni.

Na de aztán felszívtam magamat, és kb. 10-12 évvel ezelőtt elkezdtem alkotni, teljesen hidegen hagyott, hogy milyen lesz a végeredmény és nem érdekelt mások véleménye sem. Emlékszem, hogy a decoupage technikával kezdtem, egy katicabogaras órát készítettem az unokahúgomnak. Imádtam a folyamatot, ugyan nem lett hibátlan, de sikerült, megvalósítottam.

Aztán szépen lassan elkezdtem felfejleszteni az alapanyag és festék készletemet. Alkottam amikor éppen volt rá időm, bármiből bármit. Így teltek az évek, kisebb-nagyobb kihagyással persze, de a lelkesedésem töretlen maradt.

Az egyetemi tanulmányok között virágkötő lettem, vagyis megszereztem a virágkötő szakképzettséget, már akkor éreztem, hogy egyszer én még ilyesmivel fogok foglalkozni. Életem egyetlen olyan képzése volt, amit elejétől a végéig élveztem, imádtam, tanultam az elméletet, szorgalmasan gyakoroltam a tanműhelyben, nem okozott nehézséget a felkészülés a vizsgára sem, mert szívesen csináltam. A növények iránti rajongásom persze már korábbról datálható, a lakásunk kb. egy dzsungel, szóval adta magát a dolog.

Az idők során rájöttem, hogy végül mégsem vagyok tisztán elméleti ember, nem kell mindennek tökéletesnek lennie, a természetben sem az semmi és mi magunk sem vagyunk azok. Az alkotás öröme a lényeg, itt nincsenek szabályok a képzelet szárnyalhat és minden megvalósítható.

Szárnyalj te is, kezdj el alkotni, egyszerűbb dolgokkal indulj és ne foglalkozz mások véleményével. Nyomtass magadnak például felnőtt színezőt, szerezz be pár szép filcet és ceruzát, napi 5-10 perc csodákra képes. Amúgy valljuk be, önmagában elmenni egy papír írószer boltba felér egy kreatív kalanddal.

A következő posztomban azt fogom neked elmondani, hogy milyen élményeim vannak a kreatív naplózással kapcsolatban. Képekkel fogom illusztrálni, hogy valóban nem vagyok rajztehetség és mégis....

Ezzel a bevezető történettel szerettem volna elmesélni hogyan jutottam el a jelenig. Gyere tarts velem a kreatív jövőbe.